Az izraeli lakosság összetétele különbözik a legtöbb európai országáétól: több különböző nyelvű, kultúrájú, vallású közösség él egymás mellett. Az évszázadok során bekövetkező jelentős népességmozgások többször is megváltoztatták az ország arculatát. Az utóbbi több mint háromezer évben a Szentföld egyetlen állandó népcsoportja a zsidóság volt. Olykor többségben, máskor kisebbségben, de Izrael földje sosem maradt zsidó lakosság nélkül.
A XIX. század vége, azaz a modern cionizmus színre lépése óta, a zsidó folytonosságot a modern történelmi kutatások is igazolták. Mintegy ezerháromszáz éven át, Józsué honfoglalásától a Bírák korán és a Dávid-ház királyságán át egészen a Második Szentély pusztulásáig (azaz az i.e. XIII. századtól i.sz. 70-ig) Izrael földje volt a zsidóság központja. Természetesen más népek is laktak ezen a területen és a környező nagyhatalmak többször is meghódították az országot, ám mindez nem változtatott a lakosság alapvető összetételén.
Az i.e. I. században a Hasmoneus dinasztia uralkodásának fénypontján a zsidó királyság uralma kiterjedt nemcsak a későbbi Palesztin Mandátum területére, hanem a Golán-fennsíkra, illetve a Jordántól és a Holt-tengertől keletre eső területekre is, kivéve az akkor szinte lakhatatlan, sivatagos Negevet. Bár Jeruzsálem volt a zsidó nép központja már az i.e. VI. századtól kezdve, jelentős zsidó közösségek alakultak ki külföldön is, a legfontosabb a babilóniai diaszpóra volt. Ez a mintegy 2500 éves múltra visszatekintő zsidó közösség Izrael állam megszületése után szinte teljesen megszűnt, ma már gyakorlatilag egyetlen zsidó sem él Irakban.
A Róma elleni zsidó háború tragikus vége, Jeruzsálem pusztulása és a Második Szentély lerombolása fordulatot hozott a zsidó történelemben. Szokás kétezer éves száműzetésről beszélni, ám ez inkább csak szófordulat, mint tényleges történelmi tény. Hiszen a Második Szentély lerombolása után egyáltalán nem szűnt meg a zsidó jelenlét a Szentföldön. Hatvan évvel később, a Bar Kochba felkelés (i.sz. 132-136) leverését követően a rómaiak kitiltották Jeruzsálemből a zsidókat és Júdea szinte elnéptelenedett, ám másutt folytatódott a kiterjedt zsidó élet. Eddig több mint kilencven ókori zsinagógát tártak fel főként Galileában és a Golán-fennsíkon, de másutt is, például a Holt-tenger mellett, Ein Gediben, a Hebron környéki hegyekben vagy a Negev északi részén. A zsinagógák egy részében fennmaradt látványos mozaikpadlók a közösségek erejéről, gazdagságáról és határozott zsidó identitásáról tanúskodik.
A Jeruzsálemi Talmud, melyet az i.sz. III-IV században szerkesztettek Tibérias városában, szintén az akkori zsidó élet vitalitását mutatja. Ahogy a kereszténység a Bizánci Birodalomban egyre jelentősebb szerephez jutott, úgy vált a zsidóság helyzete egyre nehezebbé. Amikor i.sz. 614-ben a Szaszanida Birodalom kis időre elfoglalta Izraelt, a zsidók a bizánciak ellen fordultak. A rövid időre visszatérő bizánci uralmat az arab hódítás váltotta fel. A korabeli leírások szerint abban az időben a Szentföldön virágzó zsidó élet folyt. Mind a nagyobb városokban, Caesareában, Askelonban, Lyddában és Gázában, mind a falvakban.
A X. századtól kezdve a Szentföldön egymást váltották az arab dinasztiák és az ezzel járó háborúskodásokat gyakran a zsidók (és a keresztények) szenvedték meg. A keresztes uralom idején szintén a zsidó lakosságon csattant az ostor, akik akkor a mohamedánokkal küzdöttek együtt a keresztes hódítók ellen. A keresztes királyság után a XIII-XIV. században az egyiptomi Mameluk dinasztia uralkodott egészen addig, míg 1516-ban az oszmán törökök foglalták el Izraelt. A sok hódítás és háború ellenére, a korabeli útleírásokból egyértelműen kiderül, hogy a zsidóság mindig jelen volt Izrael földjén.
1165-ben Tudelai Benjámin útleírásából megtudhatjuk, hogy bár a keresztesek csaknem teljesen megsemmisítették a jeruzsálemi, akkói és más városokban lévő hitközségeket, jó néhány galileai faluban a közösség fennmaradt. 1267-ben a RAMBAN (Rabbi Mose ben Nachman) Jeruzsálembe látogatott és a hatalmas pusztítás ellenére talált ott két zsidót, akik vászonfestéssel foglalkoztak.
A XVI. század elején a török uralom fordulatot hozott a szentföldi zsidó közösségek életében. Az oszmán szultánok a birodalmukba hívták a Spanyolországból kiűzött zsidókat és sokan közülük Izrael földjén telepedtek le. Ekkor kezdtek Hebron, Gáza, Tiberias és Cfat zsidó közösségei megerősödni. Különösen Cfat városa vált jelentőssé, a XVI. században fontos zsidó központ lett, ott élt a kabbalista Jichák Luria, Joszéf Káró a “Sulchan Arukh” szerzője és Slomó Halévi Alkabec a “Lecha Dodi” péntek esti dal költője.
Az Európából és az arab országokból érkező egyre több bevándorlóval a zsidó lakosság száma folyamatosan nőtt. A XIX. század végén, a modern cionizmus kezdetén, a szentföldi lakosság 5-6 százaléka volt zsidó, de Jeruzsálemben a zsidóság a lakosság relatív többségét tette ki, mintegy 40 százalékos aránnyal.
Érdemes megemlíteni a mai drúz falut, Pekiin-t. Egészen a XX. század közepéig élt ott néhány zsidó család, melyek olyan kohaniták leszármazottainak tartották magukat, akik sohasem hagyták el Izrael földjét és így a zsidó folytonosságot képviselték Izraelben.
írta: Dan Diamant/ forrás: zsido.com