Lassan formát önt ez a társaság, körvonalazódik, baráti közeggé lényegül…ezek vagyunk mi: telavivi magyarok… ashdodiak… rehovotiak…ramatganiak…petahtikvaiak… jeruzsálemiek…és igy tovább, és igy tovább… Egyre több közös szál köt össze minket, az ulpán, a közös programok, kirándulások, kávézások, közös bulik, tengerparti naplementézések… most pedig ez a tetőtéri piknik…
Ráadásul egyre többen vagyunk. Újabb és újabb ismerősök, olék, barátok kerülnek elő, pedig azt hittem, nem vagyunk túl sokan, magyar fiatalok, de ahogy terjed a szóbeszéd, készülnek a beszámolók, felkerülnek a közösségi portálokra a fényképek, többen és többen óvakodnak elő az ismeretlenségből.
Persze nagyon is érthető az óvatosság, engem is ezzel a jótanáccsal engedtek utamra Izrael földjére: legyek barátságos, nyitott, beszélgessek és kössek sok új ismeretséget… csak a magyarok társaságát ne keressem, mert…
…akkor nem tanulok meg héberül
…akkor majd meglátom, a magyar mentalitás nem állja meg a helyét külföldön
…mert csak 🙂
Nos, sok jótanácsot megfogadtam, de ezt az egyet nem…. És nem bántam meg!
Az itteni magyar barátaim ugyanis egy kellemes védőburkot jelentenek, ami lehet egy-egy információ vagy ügyintézés is, de akár csak egy jóizű beszélgetés (magyarul!) vagy hogy együtt csavargunk Jeruzsálemben, vagy ha összegyűlünk páran, mert valaki hazamegy, együtt nézzük vele az utolsó naplementét, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás… nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fontos… pedig az.
Lazán szövött közeg ez, barátságok és ismeretségek halmaza, kinek-kinek sorsközösség is meg afféle egymásra utaltság, másoknak lenyűgöző élmény, hogy bátran sztorizhatnak holmi tv-macikról vagy titokzatos (és pettyes) túrórudikról, és nem néznek úgy rájuk, mint egy kosár fura kukacra… hát ezek volnánk mi itt, izraeli magyarok.
Múlt héten, egyik este ültünk azon a bizonyos tetőteraszon, itt Ramat Ganban, pizzát rendeltünk, és egy nagy körbe húztuk a székeket… mindenki beszélt, keresztbe, kasul, újak és régi motorosok, velünk alijázók, Izraelben vendégeskedők, önkéntesek, itt munkálkodók, mindenki, akit erre vetett a sorsa…még meglepő módon a Szochnut alija osztálya is képviseltette magát Budapestről, ami minden más esetben elég valószinűtlen eshetőség lett volna, de aki ismeri Anitát (aki oly sokunkat láthatott már körmünket rágva izgulni vagy végletes eufóriában az alijázásunk napján) meg sem lepődik, ha csak úgy –meglepiként- beállit a pizzabulira (ha már erre járt, beugrott megnézni minket)… Azért én mégis meglepődtem, mert még afféle újoncként nem szoktam hozzá, hogy itt bármi megtörténhet…
Történetek repkedtek, amelyen mindannyian átestünk (vagy át fogunk esni), viccesek (meg nem annyira viccesek), történetek tőlünk, rólunk. Az érti igazán, aki itt él, ismeri az itteni hétköznapokat, érzi a közhangulatot, átélte előttünk vagy velünk a történeteinket…
Persze Izrael mindenkinek szubjektiv, saját kis világ, saját élményekkel, de mégis vannak közös pontok, olyasmik, mint a magyar gyökereinkben a túrórudi, afféle összekacsintás, összekapaszkodás, amely jólesik és amire szükségünk is van. És ez, azt hiszem, igy is van
forrás: Egy Olá Chadasa Naplója