A Palesztin Hatóság elnöke felkérte az Arab Ligát, hogy nyújtson támogatást abban a nemzetközi perben, amelyet Mahmúd Abbász Nagy-Britannia ellen kíván indítani az 1917-ben ki-adott Balfour-nyilatkozat miatt. Abbász szerint az egykori brit külügyminiszter levele, amelyben hivatalos támogatásról biztosította egy jövőbeli zsidó „nemzeti otthon” létrehozását, közvetlen kiváltó oka volt a „palesztin nakbának”, vagyis a „palesztin nép katasztrófájának”. Ez utóbbi kódszót Izrael állama 1948-as megalapítására használják, amelyet jogtalan megszállásnak tartanak. Alan Dershowitz amerikai ügyvéd, a Harvard Egyetem jogászprofesszora nemrég magyarul is megjelent, Izrael védelmében (Patmos Records, 2016) című könyvében megvizsgálja, milyen érvek merülhetnek fel egy ilyen perben, és lehet-e alapja egy palesztin keresetnek a Balfour-nyilatkozattal szemben.
„Rendelkezett-e nemzetközi jogi kötőerővel a Balfour-nyilatkozat?” – teszi fel a kérdést Dershowitz, aki először a lehetséges vádpontokat veszi számba. Eszerint a Balfour-nyilatkozat, amely egy „zsidó otthon kialakítását irányozza elő Palesztinában” semmilyen jogi hatállyal nem rendelkezik, hisz ez csak az angol kormány egyszerű véleménynyilvánítása.
A vádlók érvei
„[A Balfour-] nyilatkozatot egy (a) európai hatalom adta ki (b) egy nem európai területtel kapcsolatban (c) teljesen figyelmen kívül hagyva a térség többségi őshonos lakosságának jelenlétét és igényeit, továbbá (d) olyan ígéret formájában tették ezt egy szintén külföldi csoport számára, hogy az valóssággal kialakíthatja a zsidók nemzeti otthonát ezen a területen… Balfour nyilatkozatában tett kijelentései magától értetődőnek tekintik, hogy egy gyarmatosító hatalomnak felsőbbrendű joga van területek fölött a maga kénye-kedve szerint rendelkezni.” (Edward Said)
„A Balfour-nyilatkozat 1917-ben nemzeti otthont ígért a zsidó népnek. A nemzetközi jog értelmében e nyilatkozat semmis és érvénytelen, mivel Palesztina nem tartozott Britanniához; a Népszövetséggel kötött megállapodás alapján Törökországhoz tartozott.” (Faisal Bodi, brit újságíró)
Tények és bizonyítékok
Dershowitz szerint a fenti vádak alaptalanok, mert a de facto zsidó anyaország már létezett Palesztina egyes területein, amelynek elismerése a Balfour-nyilatkozat által akkor vált kötőerővel rendelkező nemzetközi joggá, amikor a Népszövetség beemelte azt a saját mandátumába.
Az első világháború kezdetére nagyjából nyolcvan-kilencvenezer zsidó élt azon a palesztinai területen, amit később Izraelnek nyilvánítottak. Már az 1917-es Balfour-nyilatkozatot megelőzően is létezett Palesztinában a de facto zsidó nemzeti otthon, amibe sok tucat zsidó mosáv és kibuc tartozott a nyugat- és északkelet-palesztinai területeken, továbbá beletartoztak olyan zsidó városok, mint Tel-Aviv, Jeruzsálem és Cfát. A zsidó menekültek bármiféle gyarmatosító vagy imperialista hatalom segítsége nélkül, saját kemény munkájuk által hozták létre otthonukat, építették ki az infrastruktúrát és művelték meg a földet, amit törvényesen vásároltak.
Az első világháború szembeállította a briteket (és még több más országot) a németekkel és az Ottomán Birodalommal (és más központi hatalmakkal). Az Egyesült Államok az antanthatalmak oldalán lépett be a háborúba 1917-ben. Woodrow Wilson elnök kijelentette, hogy az oszmán területeket illetően a háború utáni területrendezés első számú irányelve az önrendelkezés. Azokon a palesztin területeken, ahol a zsidóság többségben képviseltette magát, a zsidó önrendelkezést wilsoni alapokon támogatták.
Mivelhogy palesztin állam sosem létezett a térségben, a tervek szerint a zsidó ország területe nem egy korábban fennálló palesztin államról lenne leválasztva. Egy olyan döntést készítenének elő, amely meghatározza, hogy az Oszmán Birodalomtól megszerzett 45 ezer négyzetmérföldnyi földterületet (amelyet arabok, zsidók és mások is laktak) miként fogják felosztani. E feladatra alapvetően négy út állt rendelkezésre: (1) átadni az egész, még a zsidó többséggel lakott területeket is egy új arab állam kialakításának céljára; (2) átadni az egész, még az arab többséggel lakott területeket is a zsidóknak; (3) az egészet Szíriához csatolni, hogy damaszkuszi uralom érvényesüljön; vagy (4) tisztességes módon felosztani a földet zsidók és arabok között, hogy mindenki a maga önrendelkezési joga alapján államot alapíthasson magának. Az utóbbi megoldást választották, tehát úgy döntöttek, a föld azok kezére kerül, akik ott éltek, dolgoztak, infrastruktúrát alakítottak ki. Mi is lenne ennél tisztességesebb és jobban összhangban az önrendelkezési joggal?
A Balfour-nyilatkozat jelentősége az Ószövet-ségben is megörökített Círusz (Kürosz) ókori perzsa király rendeletéhez mérhető, amely lehetővé tette a Babilonban raboskodó zsidóság hazatérését.
Winston Churchill brit miniszterelnök, aki „egész éle-tében cionistának” vallotta magát, régóta szorgalmazta a zsidók önrendelkezését Palesztinában. Már 1908-ban is úgy tartotta, hogy „egy erős és szabad zsidó állam” kialakítása „jelentős lépés lenne a föld népeinek harmonikus elrendezése felé”.
Mire Nagy-Britannia előnyösebb helyzetbe került, hogy ezt a „harmonikus elrendezést” tető alá hozza, Churchill még szókimondóbban fogalmazott:
„Nyilvánvalóan úgy helyes, hogy a szétszóratott zsidóknak is legyen nemzeti központjuk, egy nemzeti otthonuk, ahová újra összegyűlhetnek. És mely másik hely lenne erre alkalmasabb, mint Palesztina, amihez háromezer éve oly’ mélységesen és hűen kötődnek? Úgy véljük, ez a lépés jó hatással lenne a világra, a zsidó népre, a brit birodalomra, de még a Palesztina területén élő arabokra is (…) együtt osztoznának ugyanis a cionizmus előnyeiből és fejlesztéseiből.”
Churchill érvei
Nem meglepő tehát ezek fényében, hogy amint a brit birodalom győzelmet jósolt az oszmánok ellen, Lord Arthur Balfour külügyminiszter tollából a következő sorok származtak: „Őfelsége kormánya tetszéssel fogadja egy zsidó nemzeti otthon kialakítását Palesztina területén.” Kinyilvánították továbbá, hogy ez a kialakítandó otthon „nem járhat semmilyen hátránnyal a Palesztinában élő nem zsidó közösségekre nézve.” Ironikus, hogy az arab oldal első számú kifogása a Balfour-nyilatkozat ellen az volt, hogy Palesztinát önálló entitásként és nem Szíria részeként kezeli. Ahogy a Peel-bizottság is megállapította valamivel később: „Az arabok szemében Palesztina mindig is Szíria részét képezte.” Legkevésbé sem akartak független Palesztinát, hisz jól tudták, hogy különálló egységként a Balfour-nyilatkozat értelmében esély nyílik a jelentős számú zsidóság számára egy otthon kialakítására Palesztina területén.
Több hónappal korábban egyébként a francia külügyminiszter is angol kollégájához hasonló nyilatkozatot tett: a „zsidó nemzetiség reneszánszát” „igaz tettnek és jóvátételnek” nevezte „azon a földön, amelyről Izrael fiai annyi évszázaddal ezelőtt kiűzettek.”
A Balfour-nyilatkozat szövegét Wilson elnök elé is beterjesztették, aki előzetesen jóváhagyta annak tartalmát, ahogy ezt követően a francia és olasz kormányok is. 1919-ben Woodrow Wilson kijelentette: „Meg vagyok győződve, hogy az antanthatalmak – népünkkel és kormányzatunkkal teljes egyetértésben – megállapodtak abban, hogy a zsidó állam alapjait Palesztina területén kell lefektetni.” 1922-ben az amerikai Kongresszus el is fogadta a Palesztinában kialakítandó zsidó otthonra irányuló határozatot.
Winston Churchill megerősítette, hogy „a brit kormányzat is foglalkozott a zsidó állam létrehozásának kérdésével”, és megjegyezte, hogy a Balfour-nyilatkozat tartalmát számos kötőerővel rendelkező multinacionális megállapodás szentesítette, köztük a Népszövetség mandátuma is, s ezáltal „megmásíthatatlan lett”. Magyarán, kötelező erővel vált a nemzetközi jog részévé.
Churchill egyébként azt is elismerte, hogy már a brit beavatkozás előtt is létezett zsidó otthon Palesztina területén: „Az előző két-három nemzedék során a zsidóság újjáteremtette a maga közösségét Palesztina területén, melynek száma mára vagy nyolcvanezerre rúg, kiknek negyede munkás vagy földműves. E közösség saját politikai orgánumokkal rendelkezik: választott gyűlésük igazgat belügyek tekintetében, választott tanácsaik a városok vezetéséért felelősek, és egy külön intézmény felügyeli az oktatási rendszert. Választott főrabbi és rabbi tanács működik a vallási ügyek igazgatására. Ügyeiket nemzeti nyelvükön, a héber nyelven intézik; továbbá héber sajtó tájékoztatja a közösséget. Kiemelkedő intellektuális és tekintélyes gazdasági tevékenységet folytatnak.”
A nemzetközi jog tehát elismerte, hogy a zsidó közösség „jogszerűen él Palesztinában”, illetve azt is, hogy „a zsidó nemzeti otthon kialakítására tett törekvések elősegítése a palesztinai brit mandátum nemzetközi kötelezettsége.” A két-, esetleg háromállami megoldás jogi és politikai magvait így hintették el Palesztina ügyével kapcsolatban. Tökéletes mintája volt ez az önrendelkezés gyakorlati megvalósításának.
A palesztinai zsidók vérrel és verejtékkel küzdötték el magukat a Balfour-nyilatkozat megszületéséig. Több száz zsidó és arab munkás csapolta le a maláriától hemzsegő Hula mocsárvidéket, melynek helyén narancsültetvényeket hoztak létre. A zsidó légió a brit hadsereg oldalán küzdött az Oszmán Birodalom ellen, és örömmel fogadták Jeruzsálem bevételét Edmund Allenby tábornok által. Ezzel ellentétben a palesztinai arabok többsége, ahogy általában az arab népek, az Ottomán Birodalom oldalán harcoltak. Ahogy Lloyd George angol miniszterelnök megjegyezte: „A háború során az arab többség török elnyomóiért küzdött. (…) A palesztinai arabok török uralomért vonultak hadba.”
forrás: Hetek