Egyszer régen 1963-ban Kaczér Illés ünnepi cikket írt a Choma ötödik születésnapjára az akkor virágkorát élő Új Keletbe a Choma alapításáról. /az eredeti cikk itt tekinthető meg/
Az „Egy altruista kölcsönpénztár kulisszatitkai” című írásból kiderül, hogy valamikor az ötvenes évek közepe táján fogant meg a gondolat egy gyors és kamatmentes kölcsönt adó intézményről, amely a magyar területekről érkezett új bevándorlók beilleszkedését segíti. Valósággal csoda történt, mert az összefogás és a lelkesedés, egymás megsegítésének szándéka nyomán pár év alatt szárba szökkent egy máig működő, alulról szerveződött intézmény, amely az idők során rengeteg izraeli bevándorló sorsát tette jobbá. Hogy miként lett a nemes gondolatból elszánt idealistáknak köszönhetően közösségi kölcsönpénztár? Kaczér Illés elmesélte.
Ötletekben ritkán van hiány, akkoriban a magyar forradalom után szép számmal jöttek a megsegítendő olék is, de ehhez a pénztárhoz főként pénz kellett volna, amihez sajnos igen nehezen lehetett már akkor is hozzájutni. Izraelben eleinte nem nyíltak meg a pénztárcák, többnyire még üresek is voltak az itt élő magyarok bukszái, és ha volt is egy kevés pénzük, rengeteg helye volt minden agórának. Úgyhogy kitalálták, hogy a külföldi magyar zsidó testvérektől próbálnak gyorssegélyt szerezni. Furcsa módon nem a szokásos amerikai gazdag nagybácsikra gondoltak, hanem az Angliában élőkre számítottak. Ugyanis akkoriban jól szervezett egylete volt a ködös Angliában élő magyar zsidóknak, volt hát kihez fordulni. Úgy szólt a masterplan, hogy ha Londonból küldenek tízezer akkori izraeli fontot, a helyiek hozzáadnak újabb tízezret, a Szohnut meg majd megduplázza, s rögtön negyvenezer lesz belőle, amit már szépen lehet osztogatni a rászorulóknak.
Csakhogy Londonban kitört a vihar, mert attól tartottak, hogy Izraelben fosztogatni fogják a tűzhöz közeliek azt a pénzes bödönt: nem bíztak meg a tel-aviviakban. Pro és kontra állt a bál, hónapokig vitatkoztak, hogy most akkor adjanak-e, és kell-e egyáltalán segíteni az Izraelben élő sorstársakat, hiszen ott van a zsidó állam, van nekik már olyanjuk, tehát révbe értek ők alapvetően. És ráadásul akad bőven megmenteni való szegény zsidó Pesten is meg Angliában is.
Egyszer aztán véletlenül (vagy szándékosan?) mégis úgy alakultak Londonban egy vezetőségi értekezleten az erőviszonyok, hogy többségbe került a cionista kisebbség. Akik persze pillanatok alatt megszavaztatták a pénzt, és azonmód fel is adták Tel-Avivba. Lett aztán nagy haddelhad a dologból, lemondani kényszerült az addigi angliai elnökség, de Izraelben ez már mindegy volt: megindulhatott a Choma, megépülhetett végre a támaszfal az oléknak.
Olyan nagy volt a sietség, hogy meg se várták se a helyi adományokat, se a Szohnut duplázását, máris elkezdték adni a kamatmentes hiteleket, és lelkesen bizonyították azt is, hogy egy fillért sem adminisztrálnak el a pénzből: kéz-közön semmi sem veszett el. Sőt, pár évvel a beindulás után egy agilis, új helyi vezetőnek köszönhetően megnyíltak az addigra megvastagodott tel-avivi pénztárcák is, beszállt a gyűjtésbe a HOH és a Bné Brit, és együtt több mint megháromszorozták az Angliáiból jött pénzt. 62-re már nyolcvan család kapott 3-4-500 akkori izraeli fontos kölcsönt, ami szép összeg lehetett az eredeti tízezres, alapítványt indítani képes alaptőkét nézve.
Tanmeseszerű a történet, de mégis bizonyítja, hogy az összefogás, az önszerveződés csodákra képes. A többi pedig már történelem: a Choma évtizedek óta, immáron megújulva és nyíltan szolgálja a magyar olékat életük izraeli újrakezdésében.
írta: Shiri Zsuzsa