Az alijának, s a beilleszkedésnek vannak stációi. A gondolat ébredésétől egy sor olyan dolog történik az emberrel, amit váratlanok sorozataként élünk meg. Habitus kérdése, hogy ezekkel a változásokkal miként birkózik meg az ember. Van ki könnyebben veszi az akadályt, van aki idő előtt feladja, és visszakullog a start-vonalhoz. De vannak olyanok is kiknek, csak csoszogásra telik az erejükből, és ugyancsak zihálva, de megteszik a távot a célig – még akkor is, ha a célszalag már csak az emlékezetében él.
Nincs mit szépíteni én ez utóbbiak közé tartozom. Megfogadtam, hogy soha többé nem hivatkozom a mögöttem lévő évek súlyára, most nem is fogom ezt tenni, és más kifogást sem keresgélek. Lassan, vagy gyorsabban, de az első két kör mögöttem van, a két „stadionnyi” távot, ha nem is sprintelve, de megtettem. A beilleszkedéstől még fényévnyi választ el, de már itt élek, és mit mondjak élvezem az itt létet. És hiszem, hogy ez utóbbi a legfontosabb, mert nemcsak elfogadom, hanem tudom is megélni a hétköznapokat. Egyetlen egyet leszámítva…
Hiányzik a könyv, mely magyarul szól hozzám. Hiányzik a leirt szó szépítő ereje. Tudom ez most dagályosnak hangzik, de ez az igazság. Tanulgatom az új hazám nyelvét – lehet egyszer használni is tudni fogom. De nem ezen nőttem fel. Anyám anno nem ezen a nyelven szólított. A szerelem sem ivritül mámorított el amikor egykor meglátogatott. Se álmodni se számolni nem tudok ezen a nyelven. Igaz vannak szavak, amelyek annyira a nyelvemre ragadtak, hogy már szinte a magyar megfelelőjén kell elgondolkoznom. A padlizsán számomra már csak hacilim, s a magyar szavak közé csak úgy hétköznapi zsargonként beékelődött „haver, haverok” sem hordoz már pejoratív mellékízt – sőt manapság számomra a „haverim” az egyik legszebben csengő héber szó. De mégis hiányzik valami…
Az én korosztályom, még a detektoros rádió korában nőtt fel. Számomra, akárcsak a kortársaim számára a magyar nyelv gazdagságát, az írott betű közvetítette. A jelzők sokaságával tűzdelt mondatok jelentették a kulcsot a fantáziavilágba. Nem volt televízió, sem videó. Nem kaptam készen a képi világot. Az írott betű volt az ami elindította bennem a „mozit”. Kamaszkorom romantikus regényhősei a magyar szó gazdag jelzővilága által lettek élő figurák. Ennek a világnak én lettem a rendezője. Emlékszem arra a csalódásra, amikor egy kedvenc regényem a filmvásznon is helyet kapott,- és nem azt kaptam vissza a celluloid szalagtól, amit én már felépítettem magamban.
Szó mint száz, betűfüggő lettem az életem során. Ez volt az anyámtól, apámtól kapott örökség. A betű, s az általa formált magyar nyelv tett azzá amivé lettem.
Ma ennek hiányától szenvedek, pontosabban ez a hiány váltotta ki nálam az elvonási tüneteket. Eszemmel tudom igaza volt annak aki már jó előre figyelmeztetett, hogy a hébert csak akkor tanulom meg, ha elzárom magam a magyar szótól, a magyarul írott betűtől. De érzelmileg ez egyszerűen végrehajthatatlan számomra. Nem tudom hol az egyensúlyi határ, de azt tudom, hogy zsidónak lenni, a gyökereimet keresve új hazát választani nem jelent egyet azzal, hogy le kellene mondanom az örökségemről, az anya-nyelv által teremtett világról.