Ha valami bársonyos, az a szentföldi éj.
Egész nap fenn voltál, egész nap ontotta rád arany sugarát a Nap. Egész nap mentél, izzadtál, Mái Édent, kólát vedeltél, egész nap nyomtad a kamerádat, hogy már belegémberedett az ujjad, az egész kezed. Egész nap égett az arcod, egész nap a fehér kőből rakott falak vonultak előtted, mint az évezredek, mint az igazság, mert ott voltak, egész nap fehéren izzottál velük együtt, és homlokodhoz szorítottad a sörösdobozt.
Odaértél a Kótelhez, megtapintottad azokat a köveket, és melegek voltak, és sírtál, magad sem tudtad, miért. Miért a sírás a legmagasabb rangú emberi érzelem-megnyilvánulás? Miért van mindig valami megbánnivalód? Miért, hogy picit már nem vagy ugyanaz az ember, mint addig voltál? Miért, hogy Isten szelleme épp azoktól a kövektől nem távozott?
Mi izzik benned, mélyen odabenn, ami nem hagy nyugodni?
Visszamész és megfürdeted nap- és Isten-tépte arcodat a szálloda légkondicionált hűvösében és megpróbálod eloltani, azt ott, belül.
Aztán megint ott vagy, holott csak azért indultál el, hogy mecijére vadássz. A Kótel éjszaka. Kibukkansz előtte, vagy ő bukkan eléd? Ha valami bársonyos, akkor az a köveinek tapintása, a forrásé, az első lányé, a véredé.
Az első jeruzsálemi éjszakádé.
Forrás: Nechemia Ben Avraham /miertcion.blogspot.co.il