……Elkezdődött a tengerparti élet. Mint említettem, csütörtöki napon alijáztunk, ami nem volt bölcs dolog – de nem tehettünk róla, a napot nem mi választottuk ki. Ha alijázol, aznap már nem tudsz csinálni semmit, legfeljebb kimész egy kicsit az utcára, és persze költöd a pénzed, mert ha mást nem, üdítőt vagy vizet a nagy melegben mindenképpen inni kell, lehetőleg gödény módjára mégpedig. Másnap, péntek lévén, a hivatalok legfeljebb délig vannak nyitva, és csak alibiből, érdemleges munkát már semmi szín alatt nem lehet belőlük kikényszeríteni. Szombat, az szombat. Legközelebb vasárnap tudsz valamit csinálni. Mert az meg munkanap.
Hát a csütörtök-péntek-szombat, az erős fürdőzéssel telt. A tel-avivi tengerpart fantasztikus. Beszéltem olyanokkal, akik jártak már jó néhány tengerparton, Floridától Dél-Afrikáig, de mindenki csak szuperlatívuszokban beszélt róla. Öt kilométer finom homok, minden jól kiépítve az árnyékolóktól az öltözőkig, zuhanyokig, lábmosókig és vízcsapokig, és mindez tök ingyen – milyen érdekes, ugye, hogy vannak még ildomos helyek, ahol nem tartja a markát minduntalan valaki olyasminek az igénybevételéért, amihez istenadta emberi jogod van? A stranddal párhuzamosan kocsik vonultak az úton, mögöttük szálloda- és étteremsor, ahogyan az dukál – zseniális. Persze volt egy-két baki. Az asszonynak hiába mondtam, hogy igyon, mert az útikönyvek egybehangzó figyelmeztetése szerint be fog sárgulni, ő azzal érvelt, hogy akkor iszik, ha szomjas. Egy-két napon belül be is sárgult. Ez valami rémes rosszulléttel jár együtt, az áldozat csak hánykolódik; egyetlen ellenszere a vízivás, de épp ezt kívánja a legkevésbé, úgyhogy elég ördögi a dolog. Azt hörögte, hogy meghal, és hívjak orvost. Én arra kértem, hogy igyon minél többet, aztán a gyerekeket levittem a strandra. Szent Péter-halat kajáltunk jó drágán valamelyik étteremben.
Elég gyorsan felépült, csak innia kellett, szombat este viszont – sábát kimenetelekor – jóval kellemetlenebb élményen mentünk keresztül. A nagyobbik kölyök elveszett a tel-avivi strandon – ráadásul utoljára egy felfújható indián kenuban láttuk. Végül is csak ötvenszer mondtam el neki, hogy ügyeljen a dél felé tartó áramlásra. Egy darabig én is ügyeltem őrá, de hát annyi ember van a strandon augusztusban, bikinis cicababák, miegymás, tudják, hogy van ez; az embernek nincs hátul is szeme. No, azt az öt kilométert én végigfutottam párszor, a gyerek sehol. Eltelt legalább háromnegyed óra, és egyszerre csak meghallottam a síró hangját – egy hangszóróból. Félőrülten rohantam egy épülethez, ahol a hangosbemondót sejtettem, de csak a vállukat vonogatták. Nem értették, mit akarok, a hangosbemondók az életmentők lábakon álló faházainak tetején működtek. Én viszont biztos voltam abban, hogy nem a part, hanem a szárazföld felől hallottam a hangot. Fölhívták a rendőrséget, és azonnal megoldódott a rejtély – a központos haladéktalanul kapcsolta azt a járőrautót, amiben benne ült a gyerek. Partot ért valahol, egy-két kilométerrel délebbre, de aztán nem talált vissza hozzánk, eltörött a mécses, és a járókelők habozás nélkül átadták a rendőrségnek. A zsaruk megállapították, hogy magyarul beszél, és rögtön kerítettek tolmácsot egy arra sétáló idős szabómester, Rosenberg bácsi személyében, aki még 1947-ben alijázott Pestről. Aztán átadták neki a megafont, így hallottuk meg a hangját a strandon.
A két zsaru átadta a gyereket, felírták az adataimat, és leteremtettek, mint a pengős malacot:
– Két gyereked van, igaz?
– Igaz.
– És két szemed?
– Igaz.
– Na látod. Az egyik az egyiken legyen, a másik a másikon!
– Nehogy megpróbálják megbüntetni, az nálunk nem szokás – hangsúlyozta Rosenberg bácsi, aki, miután megadta a telefonszámát, elkísért a szállodába is, nehogy a kölök megkapja, ami neki jár. Negédesen lemosolyogtam rá:
– Nagy mákod van, hogy nem veszítetted el a kenut.
Valamivel később olvastam az újságban, hogy az ifjúságvédelem izraeli viszonylatban kissé túllőtt a célon. Azt írta a Jerusalem Post, felmentettek egy holoni atyát, ki testileg fenyítette a gyermekeit. A bíró úgy érvelt a nagy port felvert indoklásban, hogy az ilyesmi bizonyos esetekben nem csupán jog, de kötelesség is. Ugyanebben a cikkben állt, hogy évente nyolc gyereket gyilkolnak meg Izraelben. Ez utóbbi hírt gyanakvással fogadtam. Megtörténhet ilyesmi? Nem figyelmeztettek-e ismerőseim, amikor alijázásunk első, kritikus időszakában fülük hallatára igen izgatottan verést ígértem fiaimnak:
– Csak a négy fal között verjétek őket, és ott is csak csendben. Itt nem szabad gyereket ütni. Üssétek inkább helyettük az illetékes tisztviselőket.
Ezt persze az érintettek gátlástalanul kihasználták, és heteken belül pontosan olyan elfajzott, pimasz, gőgös kölykök lettek, mintha Izraelben születtek volna. Néha még az amúgy engedelmes Rubin is befűtött. Volt, hogy nem fűlött a fogam cipelni őkelmét. Például azon a – már jócskán későbbi, 1992 januári – napon, amikor hazatérőben voltam asúkról, akár egy málhás öszvér, félrehajtott fejjel esernyőt tartva a fogam között, mert – hála Istennek – megint esett.
A gyermeknek a lábán kéne jönnie ezen a bizonyos januári napon, de nem teszi, mert a három évével és egy hónapjával pontosan tisztában van azzal, hogy neki jogai vannak. Pukkadva megtorpan, elsötétül, hátával letörli a falat, szemében kimondhatatlan gyűlölet tüzel.
Kiköpöm az ernyőt, hogy nógassam:
– Nem tudlak most felvenni. Igazán szívesen tenném, de nem megy.
Belefog abba a bizonyos nem-tehetem-ami-nekem-tetszik nyafogásba, aminek hallatán az embernek kedve szottyanna marokra kapni világosszőke, selymes fürtjeit, és azoknál fogva fölemelni, hogy legyen oka bőgni. Kis majom, csinálja a reklámot. A járókelők persze lassítják a lépteiket, és gyanakodva méregetik a jelenetet: az ártatlan szőkeséget meg ezt a brutális vadállatot. A beállítás drámai. A szerencsétlen ott áll a falnál, mint egy kivégzésen, az apja meg – már ha az apja egyáltalán ez az alak – oda nem menne; föl nem venné, a világ összes kincséért se. Megfogom a csuklóját:
– Na gyere szépen.
Meggörbül derékban, mintha isiász kínozná, arca kivörösödik az erőlködéstől, cipője sarka iszonyú hangot ad ki, miközben a nedves aszfalton csúszik, majd felhúzza térdeit, és lóg a levegőben. Csuklójánál fogva tartom ebben a pozitúrában, felhúzódik a dzseki, a pulóver, az ing, utoljára a pólója is, a hideg eső a gyerek hátára csurog. Most már meg is állnak néhányan, és megvetően néznek engem.
Egy-két csomag a tócsában ázik, a csomagolópapírok lassan szétrongyolódnak. Összeszedem őket:
– Jól van – mondom könnyedén –, akkor ha jössz, jössz, ha nem, úgy is jó. Bye – és közömbös arckifejezéssel befordulok a sarkon. A cerátzacskók szétvágták az ujjaimat, szerencse, hogy a kezem már amúgy is el van gémberedve a hidegtől, úgyhogy nem nagyon érzek semmit. Leteszem a málhát. Majd meglátjuk, ki bírja tovább. Rágyújtok, egy kövér esőcsepp eloltja a parazsat. Újra rágyújtok, előveszem a magyar hetilapot. Rövidhírek. „A héten gyűjtést rendeztek a megvert és megkínzott gyerekek számára.” A sajtó jobban tenné, ha valós problémákkal – például a meggyötört családfők kétségbeesett helyzetével – foglalkozna, ahelyett, hogy néhány feltűnési viszketegségben szenvedő seggfej akcióját verné nagydobra.
Tovább olvasom A hét tükrét, el is feledkezem a kölökről. Eltaposom a cigit, és óvatosan kikukkantok a fal mellett, nem vitték-e még el az arabok.
Ott áll.
Háttal.
Odamegyek, felkapom, elégedett szusszantással nyugtázza a győzelmet, és a szájába kapott ujjal nézi, amint az immár félkarú óriás valahogyan összeszedi a pakkokat. Otthon azt kérdi az anyja:
– Hol voltatok ennyi ideig?
Ő nem kukoricázott ennyit; egy alkalommal hasonlóan csapnivaló időben ültünk a buszon, és a nagyobbik gyerek váratlanul különös figyelmességgel lepte meg az utazóközönséget: kinyitotta az ablakot. A jól fűtött buszba becsapó hideg légáram beverte az esőt és a büdös füstöt, amit a jármű épp az imént okádott ki magából.
– Normális vagy? – érdeklődött az anyja, s nyomatékul nagyot koppantott az esernyő nyelével a gyerek fején. A buszon végigfutott a felháborodás hulláma, mindenki minket nézett, és még a harmadik megálló után is tárgyalták egyesek a jelenetet. Szóltam az asszonynak, ezzel nyugodtan várhatott volna, míg leszállunk. Szólhatnak a vezetőnek, rendőrt hívhatnak; és ki a megmondhatója, hogy a bíró ugyanolyan bölcs lesz-e, mint holoni kollégája?
Részlet NECHEMIA BEN AVRAHAM a „Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története ” c. írásából. Forrás: http://www.miertcion.blogspot.com/